Átlagosan minél gazdagabb valaki, annál nagyobb mértékben járul hozzá az éghajlati vészhelyzethez. Ez részben azért van így, mert a tehetősebbek több szén-dioxid-intenzív luxusfogyasztást végeznek, például rendszeresen repülnek és nagyobb autókkal közlekednek. Emellett olyan befektetésekkel és megtakarításokkal rendelkeznek, amelyek az üvegházhatású gázok kibocsátását előidéző vállalatokat és tevékenységeket támogatják. Összességében a világ leggazdagabb 1%-a több mint kétszer annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, mint az emberiség legszegényebb fele.

Mégis mindannyiunknak ugyanazzal a globális szén-dioxid-kibocsátási költségvetéssel kell szembenéznünk: az a mennyiség, amelyet kibocsáthatunk, mielőtt a hőmérséklet a veszélyes 1,5  vagy 2 Celsius fokkal megemelkedne. A több üzleti osztályú repülőjárat és terepjáró kevesebbet jelent a szegényebb közösségek számára, amit az élelmiszertermelésre, az otthonok fűtésére és az élet egyéb alapvető dolgaira fordíthatnak.

A luxusfogyasztás megadóztatása az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésének egyik módja. Ez megdrágítaná a szén-dioxid-intenzív luxustevékenységeket, ami visszatartaná őket, és rávilágítana arra, hogy ez a magatartás nem összeegyeztethető az éghajlati vészhelyzet elkerülésével. Ez olyan bevételekhez is vezetne, amelyeket a szegényebb közösségek támogatására és a tiszta technológiák bevezetésére lehetne fordítani. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának magasabb költségei arra is ösztönözhetik a luxusgyártókat, hogy a költségmegtakarítás érdekében innovációt hajtsanak végre. Eközben az egyenlőtlenségek csökkenése általában jót tesz a társadalmaknak.

A luxusfogyasztásra kivetett adókat globálisan kellene koordinálni, hogy a luxusgyártók és -fogyasztók ne csak úgy áthelyezzék az üvegházhatású gázok kibocsátását egy másik helyre. Az adókat gondosan kell megtervezni, hogy a luxusfogyasztást és a leggazdagabb embereket célozzák, ne pedig a társadalom legszegényebbjeit.