A zöldenergia-szabványok (más néven megújuló portfólió szabványok) olyan eszközök, amelyekkel a kormányok támogathatják az olyan szén-dioxid-mentes forrásokból, mint a szél- és napenergia, származó villamos energia előállítását. A kormányok általában szabványt állapítanak meg arra vonatkozóan, hogy a közművek által értékesített villamosenergia-termelés mekkora hányadának kell szén-dioxid-mentes forrásokból származnia; ezeket a szabványokat lehet ösztönözni vagy előírni. Ez az arány idővel növekszik, hogy a közműszolgáltatóknak legyen idejük növelni a szén-dioxid-mentes energiába történő beruházásaikat.

Számos ország már bevezette a tiszta energiára vonatkozó szabványokat, köztük Ausztrália, Kína, Dél-Korea és Mexikó. Az Egyesült Államokban állami szinten több szabvány is létezik, de nincs az egész országra vonatkozó szabvány.

A tiszta energiára vonatkozó szabványok azért vonzóak, mert megfelelő végrehajtásuk esetén segítenek biztosítani, hogy a hálózat villamosenergia-összetételének egyre nagyobb hányada származzon szén-dioxid-mentes forrásokból. Emellett rugalmasságot biztosíthatnak a közműszolgáltatók számára, hogy eldönthessék, mely források a legmegfelelőbbek az adott régió számára.

A közgazdászok néha azzal érvelnek, hogy a tiszta energiára vonatkozó szabványok kevésbé hatékonyak, mint a szén-dioxid-kibocsátás beárazása, és bizonyos formáikban még mindig hagyják, hogy a vállalatok döntsék el, hogy hajlandóak-e fizetni a fosszilis tüzelőanyagok használatáért, vagy a megtakarítás érdekében megújuló energiára váltanak. Másrészt a szén-dioxid-árképzés, amely kellőképpen ösztönözné a szén-dioxid-kibocsátás nélküli forrásokra való átállást, politikailag gyakran népszerűtlen.