Minél gazdagabb valaki, annál nagyobb mértékben járul hozzá az éghajlati válsághoz. Ez részben azért van, mert a tehetősebbek olyan életvitelt tartanak fenn, ami több kárasanyag kibocsátással jár, például rendszeresen repülnek és nagyobb autókkal közlekednek. Emellett olyan befektetésekkel rendelkeznek, amelyek az üvegházhatású gázok kibocsátását előidéző vállalatokat és tevékenységeket támogatják. Összességében a világ leggazdagabb 1%-a több mint kétszer annyi üvegházhatású gázt bocsát ki, mint az emberiség legszegényebb fele.

A luxusfogyasztás megadóztatása az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésének egyik módja. Ez megdrágítaná a szén-dioxid-intenzív luxustevékenységeket, ami visszatartartó erő lehet, és rávilágíthatna arra, hogy ez a magatartás nem összeegyeztethető az éghajlati válság elkerülésével. Ez olyan bevételekhez is vezetne, amelyeket a szegényebb közösségek támogatására és a tiszta technológiák bevezetésére lehetne fordítani. Az üvegházhatású gázok kibocsátásának magasabb adói arra is ösztönözhetik a luxusgyártókat, hogy a költségmegtakarítás érdekében innovációt hajtsanak végre. Eközben az egyenlőtlenségek csökkenése általában jót tesz a társadalmaknak.

A luxusfogyasztásra kivetett adókat globálisan kellene koordinálni, hogy az adókat a luxusfogyasztást és a leggazdagabb embereket célozzák, ne pedig a társadalom legszegényebb rétegeit.