A globális fenntarthatóságról szóló politikai konferenciák olyan nemzetközi találkozók, ahol az országok képviselői - köztük kormányzati tisztviselők, tudományos szakértők és nonprofit szervezetek - összegyűlnek, hogy megvitassák és megtárgyalják a világ legégetőbb környezeti kihívásaira adandó válaszokat.

A legismertebb ilyen egyezmény az ENSZ évente megrendezésre kerülő éghajlatváltozási konferenciája (COP), amelyen a világ képviselői találkoznak, hogy megvitassák az éghajlati vészhelyzetet és a kapcsolódó kérdéseket. A 2015-ös COP21 volt az a találkozó, ahol 192 ország jött össze és állapodott meg a párizsi megállapodásról, amely kötelezte az országokat arra, hogy a globális felmelegedést jóval 2 Celsius-fok alatt korlátozzák.

Ezek az egyezmények teret biztosítanak az országok és az érdekelt felek számára, hogy együtt dolgozzanak, megosszák a szakértelmet, és célokat határozzanak meg az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére, az élővilág megőrzésére stb. vonatkozóan. Sikerük esetén olyan új megállapodások elfogadásához vezethetnek, mint például a Párizsi Megállapodás, amelyek világszerte jelentős hatással vannak az éghajlati törvényekre és szabályozásokra.

Ha ezek a kongresszusok nem összpontosítanak, vagy túl sok időt töltenek olyan vitákkal, amelyek nem vezetnek sehova, akkor a végén nem tudnak semmit felmutatni az erőfeszítéseikről, ami aztán aggályokat vet fel a hatékonyságukkal kapcsolatban. Emellett gyakran nem vezetnek jogilag kötelező erejű döntésekhez vagy megállapodásokhoz. Gyakran a nagyhatalmú nyugati országok dominálnak, a globális többség vagy a marginalizált közösségek képviselőinek rovására. Sok lobbista is hozzáférhet ezekhez az egyezményekhez, saját céljaik érdekében torzítva az eredményeket.