A talajromlás általában a talajban élő élővilág elvesztésével jár, ami viszont a talaj termékenységét csökkenti. A talajban élő élőlények azok az apró élő szervezetek, amelyek létrehozzák a talaj szerkezetét és fenntartják azokat a funkciókat, amelyek termékennyé teszik a talajt, és lehetővé teszik, hogy elegendő nedvességet szívjon fel és tartson meg a növények fejlődéséhez. A talajpusztulás hatással van a talaj azon képességére is, hogy újabb talajt képezzen - csökkentve ezzel a talaj „feltöltődési arányát”. Ez viszont egy ördögi körforgás része, amelynek során a felső talajréteget a szél és a víz erodálja - ezt a folyamatot a változó éghajlat még tovább fokozza.

A talajromlás globális válságot jelent, különösen ott, ahol a földeket ipari mezőgazdasággal művelik. A talaj élővilágát például a gyomirtásra használt gyomirtó szerek, a rovarok és kórokozók elpusztítására használt növényvédő szerek és a monokultúrás termesztés pusztítják el. A talajpusztulás aránytalanul nagy mértékben érinti a szegényebb, kistermelőket, akik nem engedhetik meg maguknak a műtrágyát és az öntözést, és mivel az ipari mezőgazdaság addig adagolja a mérgező „inputokat”, amíg a föld már nem lesz művelhető, ez „földrabláshoz” vezet, ahol a nagy ipari gazdaságok felvásárolják a kisebb mezőgazdasági parcellákat. Mivel a talaj létfontosságú szén-dioxid-nyelő, a talajromlás - és az ehhez hozzájáruló ipari gazdálkodási módszerek - a szén-dioxid-kibocsátás egyik fő forrása.

Az egészséges talaj ápolása érdekében helyreállító és regeneráló talajépítési módszereket kell kidolgozni és az adott talajviszonyokhoz igazítani. Például a biodiverz növénytermesztés támogatja a talaj egészségét és csökkenti a kártevőkkel és kórokozókkal szembeni sebezhetőséget, a hagyományos tudás pedig gyakran kulcsfontosságú az ökológiailag megfelelő mezőgazdasági termelékenység fenntartható talaj- és földgazdálkodással történő felszabadításához, miközben a talaj fontos szén-dioxid-tároló szerepét is megőrzi.